és a nagyon nehéz célegyenes

2009. június 4.

Én kis naiv, gondoltam ha átköltözünk új házunkba megoldódik a nem tudok magammal mit kezdeni kérdés... Hát nem így lett... A csajok gyarapodtak én egyre nehezebben mozogtam, fekvésre lettem ítélve (nem is nagyon tudtam mást csinálni) a séta már nem ment, aztán magamba is zuhantam, főzni semmi kedvem nem volt, nem kívántam semmit. Szóval így összevetve az áldott állapot akárki akármit mondd igen, terhesség lesz.

Jártam a vizsgálatokra és aki a terheléses cukrot kitalálta azt ott ütném agyon... tudom, hogy fontos, de nem lehetne máshogy???? Mondjuk ez nem a 3. harmadban volt, de aki kitalálta, hogy egy kismama, akinek szüksége van az evésre nem ehet ennyi órán keresztül.... hát gratulálok. Ha nincs ott párom tuti elájulok, alig bírtam már menni szédültem sápadt voltam, és még meg is böktek....

Nah jól elkalandoztam :) szóval jártam rendesen a vizsgálatokra, picurkáim fejvégűek voltak végig, és a doktornénimtől mindig kérdezgettem, hogy akkor ugye mehet a rendes szülés? Mindig rábólintott, hogy ha így marad minden akkor igen! Nagyon boldog voltam, és csak szugeráltam, hogy rendesen szülünk!

Ugye mivel ikrek voltak az április eleji kiírás, semmit nem jelentett, így február végétől készültségben voltunk. Nagyon vártam a megváltó 32. hetet, mert tudtam, hogy innentől nem lehet bajuk. És megmondom őszintén akkor nem is bántam volna ha megszületnek, mert már nagyon nehezen viseltem. Aztán eljött a 36. hét is, innentől már koraszülöttnek sem számítanak, úgyhogy elkezdtem málnalevél teázni. Doktornénim megerősítette az utolsó vizsgálat alkalmával, hogy jól halad a dolog. Hát én ekkor már nem hitem benne, hogy valaha is kijönnek onnan :)) pedig repülő fent, gyerek meg bent még nem maradt :D És akkor eljött a nagy pillanat előtti pillanat mikor a nyákdugóval találkoztam össze. Ez egy keddi nap volt, és mindenki azt mondta, hogy 1-2 nap, látják rajtam. Hát nagyon izgatott voltam mindig úgy keltem éjjel, hogy végigtapiztam a lábaimat, nem e csurog a magzatvíz, vagy esetleg fájásaim vannak. De semmi!! Én már teljesen elkeseredtem, ekkor már majdnem 20 kiló plusznál tartottam. Azért mindig jobb kedvem lett, mikor lányaim hullámoztatták a pocimat, egész nap azt figyeltem, simogattam őket, és belém hasított az érzés, hogy ha megszületnek, akkor nem fogom többet érezni a mozgásukat, hát ettől nagyon szomorú lettem, és örültem minden plusz napnak :) főleg, hogy közben látogatási tilalom volt, még uh-ra is alig engedtek be, aztán láttam, hogy mindenki kísérővel ment, és hozzátenném, hogy a hely átadás…. Nem akarok csúnyát írni, de mikor apukák nagymamák ott ülnek, akkor kicsit mérges vagyok, hogy többek között nekem aki akkor 36 hetesen álltam ott két babával és nem adták volna át a helyet. Egy kisebb hassal lévő csaj mondta, hogy üljek le, hát félhangosan mondtam neki, hogy nehogy már ő adja át a helyét… Aztán nagy nehezen bekerültem nst-re, ahol persze, hogy csajaim megint nem aktivizálták magukat :) jó sokáig ott feküdtem persze hanyatt, ahogy nem is szabadna feküdni... Azért sikerült produkálnunk néhány mozgást. Így mehettünk a dokihoz aki kiértékeli, és ekkor került először szóba a befektetés gondolata. Sok helyen már a 26. héttől kórházi fekvés van ikrekkel. Erről megoszlanak a vélemények, hogy-e vagy nem, én minden esetre örültem neki, hogy nem kell befeküdnöm. Aztán uh hát itt jól rám ijesztettek… a doki méregetett és következő kérdést tette fel: Mondták már, hogy az egyik baba sokkal kisebb???? Ekkor teljesen kétségbe estem mivel ikreknél van egy olyan, hogy az egyik baba „elszedi” a másik elől a táplálékot, és így veszélybe kerülhet a kisebb. Úgyhogy itt már nagyon szerettem volna ha megszületnek, nem akartam, hogy bármi bajuk is legyen.

Aztán pedig eljött a nagy nap!!!!!Mint derült égből a villámcsapás :)